„A történetem egy kocsmában kezdődik” – Vic számítógépes kalandjai

A számítógépes hőskorról könnyű géptípusok, programnevek és technikai bravúrok mentén beszélni. Vic visszaemlékezésében azonban legalább ilyen fontosak az emberek: a tanár, aki könyvre adott pénzt; a barát, akinek a gépéhez oda lehetett ülni; a mérnök, aki munka után is szívesen magyarázott. Az újabb tudás gyakran egy újabb ismeretségen keresztül érkezett.

Az alábbi, hosszabb visszaemlékezésből szerkesztett interjú ezt az utat követi végig. A játéktermi ötforintosoktól a Commodore-on és az Amigán át a későbbi munkákig ugyanaz a kíváncsiság tér vissza: hogyan működik valami, és vajon meg lehet-e érteni annyira, hogy változtassunk rajta?

---

Öt forint egy játék, húsz forint egy új világ

Hol kezdődött nálad ez az egész?

Vic: A történetem igazából a nyolcvanas években, egy kocsmában kezdődik. Az általános iskolám körül bármelyik irányba indultam, száz méteren belül volt egy kocsma, bennük pedig videojáték-gépek. Nem lehetett úgy hazamenni, hogy valamelyik ne essen útba.

Gyerekeket persze nem engedtek be, de a nagyapám Budafokon ismert ember volt, nagyon szerette a társaságot. Engem rajta keresztül ismertek, úgyhogy bejutottam. Ezek a gépek öt forinttal működtek, én pedig igyekeztem ott elkölteni a zsebpénzemet.

Elég ügyesen játszottam. A felnőttek örültek, ha én irányítottam az űrhajót, ők pedig nyomhatták a lövést meg a bombázást. Nekem innen indult a videojátékok szeretete, és abból nőtt ki a számítástechnika iránti érdeklődésem.

A játék mellett már gyerekként is érdekelt, mi van a gépek belsejében?

Vic: Apám polgári alkalmazottként dolgozott egy laktanyában, és néha bevitt magával. Volt ott egy ember, aki harckocsik elektronikájával foglalkozott. Mindig kérdezgette, mi leszek, ha nagy leszek. Mondtam, hogy fogalmam sincs.

Adott nekem alkatrészeket, tranzisztorokat, kondenzátorokat, ellenállásokat, még harckocsi-fejhallgatót is. Hatodikos korom körül ezekből összeraktam egy rádiót. Az antennáját az ereszcsatornához kellett érinteni, elem nem kellett hozzá, mégis szólt. Bevittem az iskolába, és a tanárok is csodájára jártak.

Volt egy irodalomtanárom, Gere György. Látta, hogy a kötelező olvasmányokat nem szeretem, és azt mondta: ad húsz forintot, menjek el a könyvesboltba, válasszak egy könyvet, és abból írjam meg az olvasónaplót. A Sehollakókat vettem meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek közül.

A mai napig hálás vagyok neki. Megszerettette velem az olvasást, és ez később a számítógépeknél is nagyon fontos lett. Amikor gépet nem kaphattam, legalább könyvből tudtam tanulni róla.

Mikor találkoztál először olyan számítógéppel, amelyhez már tényleg oda akartál ülni?

Vic: Iskolai látogatáson láttam korábban szobányi számítógépet a Mechanikai Műveknél, de az egyáltalán nem érdekelt. Pörögtek a szalagok, nagyon távoli világ volt.

Az igazi találkozás 1984 novemberében történt, a Budai Skála második emeletén. A Novotrade nyitott ott egy bemutatóhelyet, ahol Commodore gépekhez lehetett odaülni. Nekem ez rögtön ismerős volt a játéktermekből: a képernyőn játék futott, csak itt nem kellett pénzt bedobni.

Gábriel László felügyelte a helyet. Beszélgetni kezdtünk, aztán egy idő után már megismert, amikor megérkeztem. Megtudtam tőle, hol lehet akár egyetlen floppylemezt is venni, és elkezdtem gyűjteni a programokat. Már tudtam, milyen parancsot kell beírni a betöltéshez, egyre inkább a társaság részévé váltam.

Otthon közben nem várt rád saját Commodore?

Vic: Nem. Úgy emlékszem, a C64 akkor 59 ezer forint körül volt, a floppymeghajtó pedig 65 ezer. Az átlagkereset nagyjából ötezer forint lehetett, a szüleim ennél is kevesebbet kerestek. Reménytelennek tűnt, hogy nekem ilyen gépem legyen.

Karácsonyra ezért nem számítógépet kértem, hanem Úry László kétkötetes Commodore-könyvét. Az sem volt olcsó, de legalább volt miből tanulnom.

A Skálában ismertem meg Szabó Andrást, Anryt. Neki volt otthon gépe és telefonja is. Fel tudtam hívni, hogy mehetek-e hozzá, és ha igen, átmentem. Az 1985-ös évem lényegében arról szólt, hogy megismerjem a Commodore-t, programokat gyűjtsek, és megtaláljam azokat az embereket meg klubokat, ahol géphez juthatok. A játéktermeket akkor szinte egyik pillanatról a másikra el is felejtettem.

Miért voltak ennyire fontosak ezek a klubok?

Vic: Gábriel László tovább akarta vinni a klubéletet, és a Novotrade Balzac utcai üzletének alagsorában kaptunk helyet meg néhány gépet. Szépen kialakult egy közösség. Lehetett számítógépezni, tanulni, egymástól programokat kapni.

A Műszaki Egyetemen is jártam Commodore-klubba. Amikor először megszólítottam Bárkai Jánost, rögtön azt mondta: „Figyelj, itt a számítógépes emberek tegeződnek. Ne magázz engem.” Nekem ez akkor nagyon nagy dolog volt. Egy tanárt csak úgy tegezni? Ott mégis természetesnek számított.

A Csokonaiban pedig mindenki másolt, mutatta az újdonságokat. Mi, ahogy emlékszem, nem nagyon tartogattuk magunknak a programokat: annak is adtunk, aki nem tudott cserébe hozni semmit. Indián nagyon jó volt abban, hogy kapcsolatot tartson az emberekkel, összefogja a társaságot.

Egyszer ő hívott oda valakihez, hogy ezt látnom kell: fejből ír gépi kódot a Commodore-ba. Panda volt az. BASIC DATA sorokba gépelte az utasítások számértékeit, aztán elindított egy működő, keretet villogtató rutint. Mi meg csak néztünk. Pillanatok alatt a társaság része lett.

A szülők hogyan viselték, hogy a lakásukból számítógépes találkozóhely lett?

Vic: Ez nagyon változó volt. Andráséktól például el kellett mennünk, amikor az apukája hazaért. Absa apja, Somogyi István, vagyis Somi viszont kifejezetten szerette, ha odamentek a fiatalok.

Csepelen laktak, és a szobája úgy nézett ki, mintha egy erdőben lennél: fa mindenfelé, különleges polcok, közben számítógép és komoly hifi. Fizikus, matematikus volt, és mindig mondott valamit, amin el lehetett gondolkodni. Nem ült a nyakunkon, csak odadobott egy ötletet, aztán hagyott bennünket.

Egyszer azt mondta, próbáljuk ki, hogy a virslit hosszában, karikára vagy ferdén vágva sütjük meg, és figyeljük az ízét. Máskor ördöglakatot épített az ajtajára. Kívül lógott egy madzag, a végén kulcs, ő pedig bement: „Fogadjunk, hogy nem tudtok bejönni!” Hát nem tudtunk.

De a legfontosabb az volt, hogy ha este tízkor mentünk, akkor is beengedett. Én Budafokra az utolsó komppal jártam haza. Sötétben mentem le a Dunához, és néztem a túloldalon a hajót: csak még egyszer jöjjön át értem.

„Én is ennyire akarok érteni hozzá”

Emlékszel arra a pillanatra, amikor már nemcsak játszani akartál, hanem a gép titkait is megérteni?

Vic: Volt egy Sasa nevű srác, akitől elképesztően friss programok kerültek a társaságba. Nagyon szerettem volna megismerni, és végül sikerült is eljutnom hozzá.

Az egyik alkalommal megvolt neki az Elite, és azt mondta, lemásolja, de addig menjek ki a szobából. Kimentem, persze, csak legyen meg a játék. De nagyon furdalta az oldalamat, hogy mit nem láthatok. Valami új másolóprogramja van, amit titkol?

Amikor végzett, nem hagytam békén. Mondtam, hogy én addig nem tudok elmenni, amíg el nem magyarázza. Végül megmutatta: levette a floppymeghajtó burkolatát, és másolás közben egy adott helyen kézzel arrébb mozdította az író-olvasó fejet. A védelem a normál sávok közé írt adatot használta, ezt kellett elérnie.

A részleteknél is jobban megmaradt bennem az érzés: én is ennyire akarok érteni hozzá. Azt szeretném, hogy magamtól tudjam kitalálni az ilyen megoldásokat.

Anryval mi hajtott benneteket? A verseny, az ismertség, vagy egyszerűen a kíváncsiság?

Vic: Nekem egyre inkább az ment jól, hogy megértsem mások programját. Miért úgy írták meg? Hogyan működik a védelem? Mit csinál a játéknak az a része? Ebben jobb voltam, mint abban, hogy teljesen saját dolgot alkossak.

András viszont híres akart lenni. Limahl-frizura, különleges öltözködés, mindig volt nála valami műszaki kütyü. Ő szorgalmazta, hogy készítsünk töréseket, demókat, soundboxokat, amelyekben játékzenéket lehetett hallgatni, és legyen ott a nevünk.

A grafikához nekem nem volt igazán érzékem. Ő ezt úgy mondja, hogy nem volt jó ízlésem; szerintem egyszerűen nem tudtam szépen rajzolni. A programozás viszont ment. Eleinte ő inkább a gépet adta, én inkább a szoftveres tudást, aztán együtt fejlődtünk. Amit megfejtettünk, elmondtuk egymásnak.

Az Anry és Vic névhez nagyjából harminc programot láttam nyilvántartva a CSDb-n. Ez egy rövid, de jó időszak volt. Később nem összevesztünk, egyszerűen másfelé vitt bennünket az élet.

Mitől volt a C64 olyan gép, amelyet ennyire meg lehetett ismerni?

Vic: Emberi fejjel átlátható volt. Hatvannégy kilobájt memória, hangchip, videochip, a perifériákat kezelő áramkörök. Meg lehetett jegyezni, hogy mi hol van, mit csinál. Ha belenéztél egy programba, egy idő után már értetted a kódot.

Közben mindig jött valami, amiről előtte azt hittük, lehetetlen. Egy német magazinban megjelent, hogyan lehet sprite-ot kitenni a képernyő keretére. Begépeltük a kódot, és tényleg működött. Később olyan játék érkezett, amely kazettás betöltés közben képet is mutatott. Megint lehetett gondolkodni, hogy ezt hogyan oldották meg.

Egyszer ugyanazt a játékot, amely nekem 202 blokkot foglalt a lemezen, megkaptam 150 blokkos változatban. Először azt hittem, biztos kihagytak belőle valamit. Pedig csak tömörítették. Ma ez nevetségesen természetes, akkor viszont új lehetőséget jelentett.

És amikor megszólalt a gépen a digitalizált Kung Fu Fighting! Nem a megszokott játékzene, hanem valódi énekhang. Talán tíz-tizenkét másodperc fért bele, de ott ültünk, és azt éreztük: ilyet is lehet?

A barátok inkább segítették egymást, vagy azért ment az ugratás is?

Vic: Egyszer hazaértem, és a Commodore-on futott az International Karate. Szólt a zene, lehetett játszani, de sehol egy lemez, semmi.

Kérdeztem anyámat, hogy ez mi. Azt mondta, itt volt András két másik fiúval, betöltötték, de mivel nem voltam otthon, elmentek. A két fiú egy svédországi ikerpár volt, akikkel a Novotrade-klubban ismerkedtünk össze. Ők hozták az új játékot.

Gyakorlatilag odatették elém: tessék, játszhatsz vele, csak éppen nem lesz meg. Persze Andrásnál megvolt, később én is megkaptam, de abban a pillanatban ez egy szép kis ugratás volt.

Van olyan munkád ebből az időből, amelyet ma szívesen előkerítenél?

Vic: A Soundbox 4-et. Négy játék zenéje volt benne, úgy emlékszem, Martin Galway-zenék, a képekhez pedig olyan áttűnést írtam sprite-okkal, amilyet akkor már Amigán lehetett látni. Nehéz volt mindent bepréselni: zenék, lejátszók, képek, effektek.

Elkészült, működött. Még egy kis fricska is lett volna Andrásnak, hogy ha ő már külön folytatja, akkor én is megcsinálok egy utolsó soundboxot. Csak a szövegeket, üzeneteket kellett volna beleírnom.

Mindig azt mondtam, majd megcsinálom. Betöltöttem, megnéztem, zenélt, örültem neki – a szöveget meg nem írtam bele. Így sosem került ki. Ma sajnálom, mert jó lenne ilyen leletként, de akkor nekem az volt fontos, hogy meg tudtam csinálni.

Amikor a klubból munkahely lett

Hogyan lett a számítógépezésből az első állásod?

Vic: A Novotrade-klubba lejárt Szatmári Ferenc. Nem kért programokat, csak mindig érdeklődött, mi újság, különösen a repülőszimulátorok érdekelték. Egyszer mondtam neki, hogy most kaptam meg a Spitfire 40-et. Betöltöttem, ő mosolygott, és szólt, hogy nézzem a készítők névsorát.

Ott volt a neve.

Kiderült, hogy nem ő programozta, de a repülő viselkedéséhez, a pilótafülkéhez és az irányításhoz ő adta az instrukciókat. Angliában jelent meg, és a kész játékot addig még nem látta működés közben. Nálam nézte meg először.

Később ő szólt, hogy ismer egy céget, ahol Commodore-programozót keresnek. Mondtam, hogy érdekel, csak még középiskolás vagyok, előttem az érettségi. Azt felelte, ez nem baj, szól a tulajdonosnak.

Megérkezett Márton István, kezében egy tálca süteménnyel, amit letett az üzletben dolgozóknak: „Nektek hoztam, egyétek!” Nekem már ezzel példakép lett. Memóriabővítőket készítettek a C64-hez, és olyan ember kellett, aki megírja hozzájuk a tesztprogramot. Elvállaltam, érettségi után hivatalosan is felvettek.

Ekkor jutottam először úgy Commodore-hoz és floppymeghajtóhoz, hogy hazavihettem őket. De ezek még mindig a cég gépei voltak.

Mit adott ez a munkahely azon túl, hogy végre volt otthon géped?

Vic: Olyan mérnökök közé kerültem, akiktől lehetett tanulni. Bogdányi Béla például munkaidőben vagy munka után is képes volt órákon át elmagyarázni egy kapcsolást. Hogyan működik a memória, miért kell frissíteni, mit csinálnak az egyes áramkörök?

A digitális elektronikát a programozás után már viszonylag könnyen megértettem. Tele volt a cég alkatrészkatalógusokkal: ha valami érdekelt, elő lehetett venni a leírását. Volt kitől kérdezni, és válaszoltak is.

Később a Professional DOS nevű gyorsítót próbáltam megfejteni. Az áramkörökről lecsiszolták a típusjelzéseket, úgyhogy nem lehetett egyszerűen fellapozni a katalógust. Nyaggattam a kollégákat, segítsenek. Vizi Gábor egyszer hazavitte a panelt, másnap reggel pedig hozott egy teljes kapcsolási rajzot, és elmagyarázta a működését.

Nekem ez újabb felismerés volt: a hardvert is vissza lehet fejteni. Nem tudom, mi van rajta, mégis ki lehet deríteni, hogyan működik. Ezt is meg akartam tanulni.

Csak fiatalok körül forgott akkoriban a számítógépes világ?

Vic: Nem, és erre volt egy nagyon emlékezetes példám. A főnököm megkért, hogy segítsek egy idős embernek commodore-ozni. Hetényi Ernőnek hívták, hetvennégy éves volt, buddhista láma, és egy SX-64-et használt, amelyben a gép, a képernyő és a floppymeghajtó egybe volt építve.

A könyvtárát szerette volna katalogizálni, kereshetővé tenni. Engem meglepett, hogy valaki ennyi idősen egy ilyen drága gépet vesz, és meg akarja tanulni használni.

Nekünk még telefonunk sem volt, levélben egyeztettük, mikor menjek hozzájuk. Valamit összeállítottunk, de nem hiszem, hogy a rendszer teljesen elkészült. Ami igazán megmaradt bennem, az az, hogy itt nem feltétlenül a kor számít. Ha valakit érdekel, és nyitott rá, akkor idősen is belekezd.

Mikor lett végre saját számítógéped?

Vic: 1988-ban, és az már Amiga volt. Előtte a Nikolics testvéreknél találkoztunk Amiga 1000-rel. Addig legfeljebb kiállításon nézhettük távolról, náluk viszont oda lehetett ülni. Grafikában és hangban is óriási ugrásnak éreztük.

Amikor könnyebbé vált a külföldre utazás, nekem az első gondolatom az volt: így lesz Amigám. Összeszedtem a pénzt, és egy barátommal kimentünk Bécsbe. Ő programokat keresett, én folyton azt kérdeztem, hogy jó, jó, de mikor veszünk már gépet.

Az autóban aludtunk, mert minden pénzt az Amigára szántam. Másnap sikerült megvenni. A határon a barátom mondta, hozzuk be vámolás nélkül, nem lesz semmi baj. Én erre nem voltam hajlandó: ha elveszik, azt nem tudom elfogadni. Mindent erre tettem fel.

Le akartam vámoltatni rendesen, amiből aztán még külön ügyintézés lett, mert kiderült, hogy a szabályok szerint több pénzt költöttem el, mint amennyit lehetett volna. A Nemzeti Bankhoz is mennem kellett. Végül sikerült elintézni, és lett egy saját, levámolt Amigám.

„Gyakorlatilag 1988-ig kellett várnom, hogy saját számítógépem legyen.”

Vic

A PC-ről már akkor is látszott, hogy fontos lesz?

Vic: Nekem egyáltalán nem. A cégnél kaptunk egy Commodore PC20-at, először zöld monokróm monitorral, később négyszínű CGA-val. A C64 után, főleg az Amiga mellé téve, annyira bohócdolognak tűnt, hogy nem tudtam komolyan venni. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a jövő.

Aztán egy újságban megjelent egy chiptesztelő hardver, hozzá Pascal-programmal. A kolléga megépítette a hardvert, nekem pedig be kellett gépelnem a programot. Sok oldal volt, tele gépelési hibával, a fordító folyton jelezte, hol hibáztam. Mire beírtam és rendbe tettem, megtanultam a Pascalt.

Közben azt is láttam, hogy a munkához használható fejlesztőeszközök sorra PC-re jelennek meg. Nálam így alakult ki: munkára PC, játékra Amiga.

Az Amiga viszont nálad sem maradt egyszerű játékgép. Mit készítettél hozzá?

Vic: Többféle hardvert. Rengeteg program érkezett, a 3,5 colos lemez viszont drága volt. Megnéztem egy külső meghajtó elektronikáját, és készítettem illesztőt, amellyel olcsóbb, 5,25 colos lemezeket is használhattunk.

Nem gyári szépségű dobozok voltak: kábel, csatlakozó, saját panel, hozzá egy PC-s meghajtó. De működött, és volt rá igény. Azt is meg kellett oldani, hogy a játékok a külső meghajtóról induljanak. Készült trackszámláló is, amely kis kijelzőn mutatta, éppen hol jár a fej. Ez a védelmek vizsgálatánál is jól jött.

Pandával teletextes eszközön is dolgoztunk. A tévén az ember beírta az oldalszámot, aztán várt. A mi megoldásunk összegyűjtötte az oldalakat, így az Amigán már azonnal lehetett köztük váltani, sőt az egészet el lehetett menteni. A szoftvert Panda írta hozzá. Akkor, internet nélkül, ez nagyon jó dolog volt.

Igaz, hogy a fiad előbb tudott örök életet beírni, mint olvasni?

Vic: Igen. Nagyon szerettem volna, hogy őt is érdekelje a számítástechnika. Amint elérte a gépet, adtam a kezébe joystickot. A Giana Sisters volt a kedvence Amigán, de az egy kisgyereknek nagyon nehéz játék.

Az Action Replay kártyával meg lehetett állítani a programot, átírni benne néhány dolgot, és utána örök élettel folytatni. Csakhogy ha én nem voltam otthon, ki írja be neki?

Olvasni még nem tudott. Ezért a szükséges billentyűkre kis képeket ragasztottam: macit, gombát, ilyesmit. Lerajzoltam, milyen sorrendben kell megnyomnia őket, a végén pedig az Entert. Így saját magának tudta beírni az örök életet. Talán hároméves lehetett.

Aztán nem lett informatikus. Diplomát szerzett, nyelveket tanult, 3D-nyomtatással foglalkozó cégnél dolgozik. Örülök, hogy sikeres, csak hát hiába próbálja az ember valamelyik irányba terelni a gyerekét, attól még ő a saját útját választja.

A kíváncsiság nem kapcsolt ki

A számítógépek révén külföldre is eljutottál. Melyik út maradt meg leginkább?

Vic: Szatmári Feri egyszer Berlinből keresett meg: vett repülőjegyet, menjek ki négy napra, össze kellene rakni egy bemutatóprogramot Commodore-ra. Korábban még nem repültem. Egy nap alatt elkészültem, így maradt időm megnézni Berlint, még a fal lebontása előtt.

Visszafelé lekéstük a gépet. Feri repülőmániás volt, azt mondta, majd intéz másikat. Először egy propelleres gépet talált, de én attól megijedtem: mondtam, valami rendes repülőt szerezzen.

Végül egy Interflug személyzeti járatára kerültem fel. Egyedüli utasként utaztam a személyzettel, kiszolgálás nem volt, csak hazavittek Budapestre. Nekem elképesztően meredeknek tűnt a felszállás, utána napokig be volt dugulva a fülem.

Apámék közben kimentek az eredeti járat elé, én meg nem voltam ott. Telefonon nem tudtam szólni. Ez is olyan kaland lett, amelyet végső soron a Commodore-nak köszönhetek.

Később a telefonokkal is ugyanaz történt, mint korábban a számítógépekkel: meg akartad érteni őket?

Vic: Igen. Amikor megjelentek a mobiltelefonok, láttuk, hogy ez is elektronika, ez is számítógép. Jaggerrel kezdtünk foglalkozni velük, aztán egyre jobban beleástam magam.

Egyszer egy portugál mobilcégtől kerestek meg. Kaptak egy nagyobb szállítmány Nokia telefont, de a készülékek olyan hálózati kódra voltak lezárva, amellyel nem tudták őket rendesen értékesíteni. Segítséget kértek.

Megvolt a telefon programja, írtam hozzá egy visszafejtő eszközt, és nagyjából egy hét szabadidős munkával sikerült megértenem az algoritmust. Megoldódott a problémájuk, az illető pedig rögtön munkát ajánlott Portugáliában.

Akkor született a második gyerekem. Mondtam, hogy angolul is alig beszélek, de szerinte az sem lett volna baj, csak menjek. Én végül nem mentem. Nagy lehetőség volt, de akkor nem akartam ezért elköltözni.

Volt olyan, hogy egy megoldásodnak jobban híre ment, mint szeretted volna?

Vic: A Multichoice tévészolgáltatás kártyájánál találtam egy hibát. A rendszer elutasította a hibás parancsokat, de nem mindig ugyanannyi idő alatt. A válaszidő különbségéből információt lehetett szerezni, és végül meg tudtam változtatni a kártya érvényességét.

Ismerősöknek csináltam ilyet, aztán egyszer megkeresett a cég egyik igazgatója. Meglepődtem, és arra gondoltam, ebből most baj lesz. Honnan hallott egyáltalán rólam?

Találkoztunk, és kiderült, hogy azt szeretné megérteni, hogyan működik. Elmagyaráztam, megmutattam neki. Nem lett belőle olyan konfliktus, amire számítottam, sőt utána még évekig beszéltünk időnként telefonon.

A régi programtörésekre ma hogyan nézel vissza?

Vic: Engem elsősorban az érdekelt, hogy megértsem és meg tudjam csinálni. Később, ha valaki megkért egy program védelmének eltávolítására, attól még nem kezdtem el terjeszteni az eredményt. Nem akartam a gyártónak ártani azzal, hogy mindenfelé szétküldöm.

Azt sem állítom, hogy sosem kerestem pénzt feltöréssel. Volt ilyen. De nem az hajtott, hogy ettől híres legyek, és úgy éreztem, van, ami már nem korrekt. A saját megfogalmazásom erre az, hogy nem akartam elszemtelenedni.

Mi hiányzik leginkább a régi gépek világából?

Vic: Az, hogy hozzáfértem a működésükhöz. A Commodore-nál és az Amigánál meg lehetett szerezni a dokumentációt, és aztán rajtad múlt, mennyire ásod bele magad.

Ma kézbe veszek egy telefont, és elképesztő technológiát látok benne. Persze lehet rá alkalmazást írni, de nekem a közvetlen hardverelérés hiányzik. Az, ahogyan régen megismerhettem a gépet, és a saját képességeim szerint használhattam ki.

Lehet, hogy ez már inkább az én vágyam. De nagyon jó lenne ezekhez az erős gépekhez is úgy hozzáférni, olyan mélységben programozni őket, mint annak idején a Commodore-t.

És mi az, ami a mai felhasználók hozzáállásában meglep?

Vic: Néha valaki megkeres egy problémával, és amikor mondom, hogy elmagyarázom, hogyan tudja maga megoldani, azt feleli: inkább csináljam meg én. Szívesen segítek, csak sajnálom, hogy azt a kis tudást nem akarja átvenni.

Egyszer számítógépet mentem javítani egy ismerőshöz. Az ajtóban közölte, hogy ma nem azzal foglalkozunk: vett egy nagyjából félmilliós kávéfőzőt, három órája nyomkodja, és nem tud kávét főzni.

Kérdeztem, hol a használati útmutató. Kidobta.

Előszedtük a szemetesből. Az első oldalon, az első bekezdésben ott állt, hogy használat előtt tisztítási folyamatot kell indítani két gomb lenyomásával. Megcsináltuk, működött, lehetett kávét inni, aztán számítógépezni.

Közben azt is látom, hogy rengeteg mindent kellene megtanulni: telefonokat, alkalmazásokat, az autó funkcióit. El vagyunk árasztva vele. Nem bántani akarom azokat, akik már nem kérnek ebből, csak nekem furcsa, mert én mindig úgy érzem, van még valami, amit meg akarok érteni.

Ha egyetlen dolgot emelnél ki ebből az egész történetből, mi lenne az?

Vic: Az, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik segítettek. Akik mellettem álltak, magyaráztak, megmutattak valamit, beengedtek magukhoz. Sokan voltak, és sajnos többen már nem élnek.

Nekik is köszönhetem, hogy olyan életem lett, amelyben ugyanaz a munkám, a hobbim és a szórakozásom. Nagyon szeretem a számítástechnikát, és ma is naponta tanulom. Amíg tudom, nem akarom elengedni. Szeretnék lépést tartani azzal, ami most történik, a mesterséges intelligenciával is.

Mindig van mit megtanulni.

---

Szerkesztői megjegyzés: a cikk a rendelkezésre bocsátott, hosszabb videós visszaemlékezés átiratából készült. A kérdéseket utólag, szerkesztői munkával alakítottuk ki; a válaszokat válogattuk, rövidítettük és nyelvileg szerkesztettük. A történetek a megszólaló személyes emlékeit és nézőpontját tükrözik.