INTERJÚ · MORTAL KOMBAT · SONYA BLADE
„Ez már történelem.”
Hogyan lett NBA Jam-pomponlányból Sonya Blade
A kilencvenes években még újdonságnak számított, hogy valódi színészek mozdulataiból készüljenek egy videojáték sprite-jai. Kerri szinte véletlenül került bele ebbe a világba: az NBA Jam forgatása után jött a Revolution X, majd Sonya Blade szerepe a Mortal Kombat 3-ban. Az eredeti jelmezt a mai napig őrzi, a forgatások alatt rendszeresen összeomlottak a számítógépek, a Mortal Kombat turnéján pedig hónapokon át járta az Egyesült Államokat.
Kerri nem videojátékos karrierről álmodott. Modellként dolgozott, amikor egy váratlan telefonhívásból olyan munka lett, amely végül meghatározta az életét. A Midway stúdióiban ekkoriban még szinte mindent menet közben találtak ki: embereket filmeztek zöld háttér előtt, majd a felvételekből készített sprite-okat közvetlenül beépítették a játékokba.
Az NBA Jam után újra és újra hívták. Szerepelt a Revolution X-ben, ahol több karaktert is alakított, majd ő lett Sonya Blade a Mortal Kombat 3-ban. A játék készítése idején még kialakult munkafolyamat sem nagyon létezett az ilyen felvételekhez – és néha egyszerűen csak meg kellett várni, hogy újra elinduljon a számítógép.
Három évtizeddel később Kerri még mindig találkozik olyan rajongókkal, akik gyerekként vele játszottak. Az eredeti Sonya-jelmez pedig még mindig nála van.
Az NBA Jamtől a Mortal Kombatig
Az NBA Jam volt az első videojátékos munkád?
Kerri: Igen, az NBA Jam volt az első. Talán ezt nevezném az első igazán ismert munkámnak. Akkoriban a Midway/Bally csapatánál olyan dolgokkal kísérleteztünk, amelyek teljesen újnak számítottak. Embereket filmeztek zöld háttér előtt, majd ezeket a képeket közvetlenül betették a videojátékba.
Nem volt túl sok színész, különösen nő, aki ilyesmit csinált volna. Ráadásul azt mondták, könnyű velem dolgozni, és néhány kaszkadőrmutatványt is meg tudtam csinálni. Így amikor egy másik csapatnak kellett valaki egy új játékhoz, gyakran azt mondták: „Használjuk Kerrit ehhez is.”
Vagyis nem is állandó Midway-alkalmazottként kerültél egyik játékból a másikba?
Nem. Egyszerűen újra meg újra visszahívtak.
Hogyan kerültél egyáltalán az NBA Jamba?
A Playboynál dolgoztam. Modellként kezdtem, később producerként és sminkesként is dolgoztam. Egyik nap bent ültem az irodában és fotókat szerkesztettem, amikor szóltak, hogy keres valaki egy videojáték miatt.
A férfi két modellt keresett egy NBA Jam nevű játékhoz, pomponlányok szerepére.
Ismertem egy másik modellt, akit magammal tudtam vinni. Mondtam, hogy rendben, elmegyek én is. Fogalmam sem volt a pomponlányok koreográfiájáról, úgyhogy arra gondoltam, egyszerűen lemásolom, amit ő csinál.
Így kezdődött az egész. Tényleg csak jó helyen voltam a megfelelő pillanatban, és ez teljesen megváltoztatta az életemet.
Játszottál akkoriban videojátékokkal?
Nem igazán. Talán volt egy Sega Genesisem, és néztem, ahogy a testvéreim Sonicot játszanak rajta. Körülbelül ennyi volt a kapcsolatom a videojátékokkal.
Az NBA Jam után következett a Revolution X?
Igen. Ott több karaktert is alakítottam. Én voltam a ketrecben táncoló lány, a narancssárga ruhás nő, akit meg kellett menteni, és én játszottam Mistress Helgát is.
Az Aerosmith is ott volt az egyik forgatási napon. Körülbelül tizenkét órát dolgoztunk velük. Elég szürreális élmény volt, amikor Steven Tyler ott énekelt néhány méterre tőlem. Persze a játékhoz énekelt, de én úgy tettem, mintha nekem adna magánkoncertet.
Mistress Helgaként felismertek később az emberek?
Nem nagyon. Fekete paróka, napszemüveg és motorosdzseki volt rajtam, szóval egészen máshogy néztem ki.
Arra viszont emlékszem, hogy a gyerekek tele zsebbel vitték a negyeddollárosokat a géphez, aztán mindet beledobálták a Revolution X-be. Rengeteg érme kellett ahhoz, hogy az ember eljusson a játék végéig.
Ekkoriban még nagyon erős volt az arcade-kultúra.
Igen. Emlékszem, amikor végigvezettek a Midway/Bally gyárában, és láttam, ahogy készülnek a érmével működő arcade gépek. A stúdióhoz is át kellett mennünk a gyáron, úgyhogy mindig érdekes volt látni ezeket a gépeket.
Aztán az évek során egyre kevesebbet láttunk ebből, ahogy a videojátékok egyre inkább beköltöztek az otthonokba.
„Nem voltak szabályaink. A számítógépek állandóan összeomlottak, mert nem volt elég RAM.”
Kerri
Sonya Blade és a Mortal Kombat 3
Hogyan kaptad meg Sonya Blade szerepét? Volt meghallgatás?
Nem volt.
Megcsináltam az NBA Jamet, aztán a Revolution X-et, és ezek után egyszerűen megkértek, hogy legyek Sonya.
A Mortal Kombat 3-nál sok mindent átalakítottak, új szereplők is kerültek a játékba. Az első két rész szereplőivel voltak szerződéses viták. Amikor az első játékok elképesztően sikeresek lettek, az eredeti színészek már másképp látták a korábban aláírt megállapodásokat. Végül több karakter szerepét új színészek vették át, én pedig így kerültem Sonya helyére.
Mennyire volt kiforrott technológia ekkor az ilyen digitalizált szereplők készítése?
Egyáltalán nem volt kiforrott.
Minden új volt. Nem voltak szabályaink.
A számítógépek állandóan összeomlottak, mert nem volt elég RAM. Mi pedig órabérben dolgoztunk, úgyhogy én mindig azt mondtam: „Semmi baj, nyugodtan omoljon össze a gép, engem óránként fizetnek.”
Tudtad akkor, hogy mekkora dolog a Mortal Kombat?
Amikor a Mortal Kombat 3 készült, már kezdett igazán nagy lenni. Hallottam róla, de nem voltam gamer, úgyhogy fogalmam sem volt, hová fog ez az egész eljutni.
És most itt vagyunk harminc évvel később, a Mortal Kombat pedig még mindig velünk van.
Mi volt a legnehezebb a mozdulatok felvételénél? A rúgások, az ugrások, a földre érkezések?
Őszintén? Egyik sem.
Tornáztam, bokszoltam, és egy kevés wrestlinges képzést is kaptam korábban. Nem voltam harcművész, de ha mutattak nekem egy mozdulatot, egyszerűen lemásoltam.
Használtatok drótokat az ugrásokhoz?
Nem. Ténylegesen megcsináltam az ugrásokat, és utána a sprite-okkal azt csináltak, amit akartak. Meghosszabbíthatták például azt az időt, amíg a levegőben vagyok.
A bicycle kicknél például egy fából készült, lépcsőszerű emelvényt használtunk, arról indítottam a mozdulatot.
Akkor mi volt igazán nehéz?
Az, hogy minden mozdulat után pontosan ugyanabba az alapállásba kellett visszatérni.
Egy valódi mozdulat közben rengeteget elmozdulsz. Itt viszont el kellett indulnod egy adott pozícióból, végrehajtani a mozdulatot, majd ugyanoda visszaállni.
Ez volt talán a legnagyobb kihívás.
Mit vittél te Sonya karakterébe? Miben különbözött a te változatod?
Az én mozdulataim valamivel akrobatikusabbak voltak. Az eredeti Sonya inkább harcművészeti mozdulatokat használt, én pedig több szaltót és tornászmozdulatot vittem a karakterbe.
De az évek során maga a karakter is egyre közelebb került hozzám. Interjúkat adtam, részt vettem a turnén, képviseltem őt mindenhol.
Egy idő után úgy éreztem, Sonya egyszerűen részemmé vált.
A hozzáállása is hasonlított az enyémhez: nincs mellébeszélés, bármit csinálsz, adj bele száz százalékot, és maradj becsületes.
Volt olyan időszak, amikor nehéz volt elválasztani magadat Sonyától?
Igen. A turné alatt nagyon beleéltem magam a karakterbe. Amikor hazamentem, az akkori férjem néha mondta is, hogy „Itthon vagy, nem kell Sonyának lenned.”
Én pedig tényleg azt éreztem, hogy nehezen lépek ki belőle.
Nagyon szerettem ezt a karaktert, és szerintem bizonyos tulajdonságai végleg bennem maradtak.
Turné, rajongók és a kilencvenes évek
A Mortal Kombat élő turnéja mennyire volt nagy vállalkozás?
Körülbelül kilenc hónapon át gyakorlatilag egy turnébuszon éltem. Bejártuk az Egyesült Államokat.
Naponta akár több előadásunk is volt. Leszálltunk a buszról, megcsináltuk az előadást, visszamentünk a színfalak mögé, majd indultunk tovább.
A busz előtt pedig sokszor gyerekek százai vártak tollakkal és mindenféle Mortal Kombat-kiadványokkal, hogy aláírjuk őket.
Én mindig megpróbáltam mindenkinek autogramot adni.
Azt hittem, ez csak egy rövid időszak lesz az életemben. Azt gondoltam: most van itt az én pillanatom, és valószínűleg soha többé nem történik velem ilyesmi. Ezért addig maradtam ott, amíg az utolsó gyereknek is alá nem írtam, amit hozott.
A turnéhoz külön harcművészeti képzést is kaptatok?
Igen. Három hónapon át napi tizenkét órát készültünk a Catskill-hegységben.
Pat Johnson edzett bennünket, és Tang Soo Dót tanultunk. Az összes színpadi küzdelmet előre meg kellett koreografálni.
Mi volt a kedvenc Sonya-mozdulatod?
A Kiss of Death a kedvenc Fatalitym.
De szerettem a kézenállásos mozdulatokat is. A mai napig szoktam kézen állni.
A játékok mellett a Mortal Kombat erőszakossága miatt akkoriban komoly vita is zajlott. Te ezt mennyire érezted?
Főleg a médiában éreztem ezt, ott volt igazán nagy a felhajtás.
A vér és a Fatalityk akkoriban egészen új dolgoknak számítottak, és nagy felhajtás volt körülöttük.
Én is jártam iskolákba beszélni erről. Azt próbáltam elmondani a gyerekeknek, hogy a harcművészet nem arról szól, hogy az ember verekedjen. Fegyelemről és önbecsülésről szól. A verekedés az utolsó megoldás.
A videojáték pedig fantázia. A gyerekeknek meg kell tanulniuk különbséget tenni a játék és a valóság között.
Néha Sonyaként mentél ezekre az eseményekre?
Igen, előfordult.
A turné alatt promóciós feladatokat is vállaltam. Sokszor előre repültem a következő városba, rádió- és újságinterjúkat adtam, tévéműsorokban szerepeltem.
Iskolákba is mentünk bemutatókat tartani.
Az egyik legjobb része az volt, amikor egy gyerek azt mondta: „Én is elkezdek harcművészetet tanulni.”
Milyen volt akkoriban maga a videojátékos kultúra?
Hihetetlenül gyorsan nőtt.
Szerintem senki nem tudta igazán, mekkora lesz majd a videojáték-ipar. Ott volt a Mortal Kombat, a Street Fighter, a Super Nintendo, a Sega Genesis…
Az arcade gépek pedig ott voltak a bowlingpályákon, pizzériákban és még sok más helyen.
Nagyon szerettem néha csak úgy megjelenni egy bowlingpályán vagy más helyen, ahol valaki éppen Mortal Kombattal játszott. Odaálltam mögé, az emberek pedig először engem néztek, aztán megbökték a játékost.
Persze ő ettől általában rögtön elrontotta a meccset.
Még most is előfordul ilyesmi.
Azt mondtad, sokat bolondoztatok a forgatásokon. Ed Boon és John Tobias is végig ott volt?
Igen.
Mindketten sokat bolondoztak, és én sem voltam különb, úgyhogy állandóan hülyéskedtünk. Néha emiatt hosszabbak lettek a forgatások, mint kellett volna.
Ráadásul sok olyan dolog is bekerült később a játékba, amely eredetileg nem tervezett mozdulat volt.
Az egyik Friendship-emnél például csak vártam, hogy beállítsák a kamerát a következő felvételhez, és unalmamban elkezdtem valami furcsa kézmozdulatot csinálni.
Utána ebből lett az egyik Friendship-em.
Erről csak akkor tudtam meg, amikor megláttam a kész játékot.
Megvannak még ezeknek a forgatásoknak az eredeti felvételei?
Ednél rengeteg minden megvan.
Néha küld nekem régi felvételeket a forgatásokról. Olyan anyagok is vannak nála, amelyeket szerintem még soha senki nem látott.
Az eredeti jelmez és a digitális korszak vége
Az egyik legkülönlegesebb tárgy, amit magaddal hoztál, az eredeti Mortal Kombat 3-as Sonya-jelmez. Tényleg ez az eredeti?
Igen. Ez az eredeti.
Kicsit kifakult, a színek is változtak valamennyit, de meglepően jól átvészelte az éveket.
Egyetlen ilyen ruhám volt, és bejárta velem a világot.
Soha nem váltam meg tőle.
Próbálták már megvenni?
Igen, sokan ajánlottak érte pénzt.
A legnagyobb ajánlat, amire emlékszem, körülbelül nyolcezer dollár volt.
És nem adtad el.
Nem.
Ez történelem.
Egyszer majd a lányom kapja meg.
Ki készítette a jelmezt?
Egy Cindy nevű nő készítette, aki Cindy Makes Things néven vezetett egy kis vállalkozást. Akkoriban ő varrta nekünk a jelmezeket.
Nem tudom, hogy ma még foglalkozik-e ezzel.
A játékok forgatásán mennyit lehetett keresni akkoriban?
Százötven dollárt óránként.
Akkoriban ez jó pénznek számított, főleg amikor az embernek volt egy akár 23 órás forgatási napja.
Előfordult, hogy egész nap dolgoztunk, belecsúsztunk az éjszakába, aztán másnap folytattuk.
Ez jobban fizetett, mint a modellmunka?
Modellként akkoriban nagyjából napi ötszáz dollárt lehetett keresni. Ha volt egy háromnapos munka, az már 1500 dollár volt, ami akkor komoly pénznek számított.
A videojátékoknál viszont a rengeteg munkaóra miatt nagyon jól lehetett keresni.
Mikor kezdett megváltozni ez a fajta digitalizált, valódi szereplőkkel dolgozó grafika?
Amikor megjelent a 3D.
Onnantól már lefotózták a színészt, majd a képeiből készült textúrákat ráhúzták a motion capture modellekre.
Szerintem sok rajongóban van egyfajta nosztalgia a régi módszer iránt. Sok, ma már negyvenes rajongó hiányolja azt az időszakot, amikor valódi embereket láttunk a játékokban.
Volt annak valami sajátos varázsa.
Megmaradt valami az eredeti Mortal Kombat 4-es munkából is?
Van egy eredeti Sonya-rajzom, amit John Tobias adott nekem, mielőtt az MK4-et forgattuk.
Mindig kaptam rajzokat a karakterről, hogy pontosan lássam a jelmezt, a sminket és az apró részleteket. John a karakter megtervezése után adta oda ezeket.
Ezt a rajzot azóta is megőriztem.
Miért gondolod, hogy a Mortal Kombat harminc év után is ilyen népszerű?
Egyrészt egyszerűen szórakoztató.
De szerintem a harcművészet is nagyon sokat számít. A Mortal Kombat sok ember érdeklődését felkeltette a harcművészetek iránt. Az enyémet is.
Visszatérés húsz év után
Húsz év kihagyás után 2020-ban újra felvetted az eredeti Sonya-jelmezt. Miért?
Éppen az ötvenedik születésnapomhoz érkeztem, közben pedig javában tartott a COVID-időszak.
Azt gondoltam: szeretnék csinálni valamit, ami felkelti az emberek figyelmét, és talán mosolyt csal az arcukra.
Húsz éven át kérdezgették, hogy felvenném-e újra a jelmezt, én pedig húsz évig a pincében tartottam.
Végül megkérdeztem két barátnőmet, mit szólnának hozzá. Mindketten azt mondták: „Csináld!”
Gyorsan találtam egy fotóst is, aki vállalta a képek elkészítését.
Milyen érzés volt két évtized után újra felvenni?
Amint felvettem, egyszerre rám zúdultak az emlékek.
Megemelkedett a pulzusom, elöntött az adrenalin. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire erősen fog hatni rám.
Amikor kijöttem benne, a barátnőm tapsolni kezdett, és majdnem elsírta magát. Ő is játszott a Mortal Kombattal fiatalabb korában.
Mintha maga a nosztalgia lépett volna ki a szobából.
Aztán megpróbáltam újra megcsinálni azokat a rúgásokat, amelyeket húsz éve nem csináltam.
Másnap mindenem fájt.
De tulajdonképpen ez jelentette számomra az újrakezdést. Újra edzeni kezdtem, visszatértem a harcművészetekhez és a saját testsúlyos edzéshez, erősebb lettem.
Aztán a képek felkerültek az internetre, és hirtelen láttam, hogy húsz év után mennyi ember emlékszik még rám.
Ez elképesztő érzés volt.
Kerri annak idején szinte véletlenül lépett be a videojátékok világába. Nem volt gamer, és nem is készült videojáték-színésznek, és még Sonya Blade szerepére sem kellett meghallgatásra mennie. Egyszerűen érkezett egy telefon az NBA Jam miatt, majd jött a következő munka és az azt követő is.
A kilencvenes évek technológiája azóta múzeumba illőnek tűnhet: zöld háttér, digitalizált képkockák, sprite-ok, kevés RAM és folyamatosan összeomló számítógépek. Mégis ebből a korszakból született meg Sonya Blade egyik olyan változata, amelyet rajongók generációi ismertek meg.
Az eredeti jelmez pedig továbbra is Kerrinél van.
Ahogy ő mondja:
„Ez történelem.”
Kerri
